A potyautasok csapdája
1. rész
– Egy hónapra jöttünk. Kész van a szobánk? És a költőpénzünk, amit kértem?
Az anyós nem is sejtette, hogy a veje válasza miatt még azelőtt kénytelen lesz megfordulni, hogy kicsomagolhatná a bőröndjeit.
András az ablak mellett állt, és rezzenéstelen arccal figyelte, ahogy a taxi lefékez a ház előtt. Két nő szállt ki az autóból:
Alevtina Pavlovna, a felesége basáskodó anyja, és mögötte Zinaida, a nagynéni. András pontosan tudta, hogy ez a nap eljön. És már három hete módszeresen készült rá.
A háta mögött Vika, a felesége, idegesen gyűrögette a ruhája szélét. Fogalma sem volt róla, mit tervez a férje, de vakon bízott benne. Amikor a csengő éles hangja megtörte a lakás csendjét, András nyugodtan a feleségére nézett:
– Nyisd ki, drágám. Minden rendben lesz. A zár kattant, a nehéz tölgyfa ajtó feltárult.
– Vikusa! – harsant fel Alevtina parancsoló hangja. – Megérkeztünk! Örülj a vendégeknek!
Az anyós úgy vonult be az előszobába, mint egy királynő a saját udvarába. Mögötte Zinaida lihegett, két hatalmas, roskadásig pakolt bőröndöt vonszolva maga után.
– Szia, anyu… – suttogta Vika bizonytalanul.
– Szia, szia – legyintett Alevtina, oda se nézve a lányára. – Hol van András? És te miért nem segítesz a nagynénédnek a csomagokkal? András ekkor lépett ki a folyosóra, arcán tökéletesen feszültségmentes, udvarias mosollyal.
– Jó napot kívánok, Alevtina Pavlovna. Zinaida Pavlovna. Örülök, hogy látom önöket.
– Na, végre – mérte végig az anyósa tetőtől talpig, rideg pillantással. – Kész van a szobánk? Egy hete megírtam, hogy tágas, tiszta helyet kérek.
– Természetesen – bólintott András. – Erre parancsoljanak, megmutatom.
A vendégszoba elé vezette őket. Lenyomta a kilincset, szélesre tárta az ajtót, majd udvariasan hátralépett. Alevtina belépett volna, de a küszöbön földbe gyökerezett a lába.
A szája tátva maradt, de hang nem jött ki a torkán.
2. rész
A szoba a plafonig meg volt töltve barna kartondobozokkal, alig maradt talpalatnyi hely. Középen, a lomok között, két rozoga, fémvázas összecsukható kempingágy állt, rajtuk ujjnyi vékony, megsárgult matracokkal.
– Mi… mi ez a fertő? – suttogta végül a döbbenettől elcsukló hangon az anyós.
– A szobájuk – felelte András a legtermészetesebb hangon. – Úgy tudtam, maradni szeretnének.
– Te gúnyolódsz velem?! Hol van a kényelmes kanapé?!
– Ó, azt eladtam. Úgyhogy egyelőre marad a kempingágy.
Zinaida a háttérben halkan felsóhajtott, érezve, hogy a luxusüdülésnek lőttek.
– Viktória! – visította Alevtina, a lányához fordulva. Vika sápadtan állt a tűzvonalban, a férje és az anyja között.
– Anyu, én… én nem tudtam a dobozokról…
– Nem tudtál róla?! – lépett felé fenyegetően az anyja. – Hát neked is kellene tudnod! Te vagy itt a háziasszony, vagy egy senki?!
– Alevtina Pavlovna – lépett közéjük András, finoman, de határozottan elvágva a nő útját. – Hosszú volt az út. Menjünk ki a konyhába, egyenek valamit, aztán higgadtan átbeszéljük. A konyhában egy magányos lábas várta őket a tűzhelyen. Amikor András levette a fedőt, a lányok elé egy szürkés, egybemosódott masszává ragadt, sótlan főtt tészta látványa tárult.
– Tessék, egy kis hazai – szedte ki eléjük András a hideg halmokat.
Alevtina sokkot kapott.
– Ez moslék! Ez ehetetlen!
– Én ezen nőttem fel – vágta rá András rezzenéstelen arccal. Vika némán leült a sarokba, és figyelte, ahogy a férje módszeresen, egyetlen hangos szó nélkül töri meg az anyja dominanciáját.
– Azonnali magyarázatot követelek! – csapott az asztalra az anyós.
– Nagyon egyszerű – hajolt közelebb András, és a hangja most először vált jéghideggé. – Pontosan három opciójuk van.
Vagy megszokják a kempingágyat és a tésztát, vagy fognak egy taxit és bejelentkeznek egy hotelbe a saját pénzükön, vagy azzal a lendülettel, amivel jöttek, hazautaznak.
A levegő megfagyott a helyiségben. Alevtina toporzékolt, és végül kiküldte Vikát a boltba egy hosszú bevásárlólistával, csak hogy eltávolítsa a lányát.
Amikor a konyha ajtaja bezárult, András az anyósára nézett.
– Most pedig beszéljünk komolyan.
3. rész
A gát átszakadt. Alevtina ordított, vádaskodott, családi szentségekről és tiszteletről papolt, de András csak megvárta, amíg kifogy a szuszból.
– Tudja, Alevtina Pavlovna – mondta András halkan –, mielőtt maguk idejöttek, felhívtam a többi gyerekét. A fiait, a menyeit.
Mindegyikük fellélegzett, hogy egy hónapig nem magát kell hallgatniuk. Konkrétan könyörögtek, hogy tartsam itt, ameddig csak lehet.
– Hazudsz! – sikoltotta a nő, de a szemeiben megjelent a félelem.
– Nem hazudok. Csak magának senki nem meri a szemébe mondani az igazat. Mert rettegnek a hisztijeitől. De nálam ez a játék véget ért. Ekkor a háttérben csendesen ülő Zinaida hirtelen felállt. Elég volt neki a megaláztatásból, a kempingágyból és a családi szennyesből.
– Elég. Menjünk szállodába, Alevtina.
– Te… te elárulsz engem?! – fordult a testvére felé a dühöngő nő.
– Én csak aludni akarok egy normális ágyban – mondta fáradtan Zinaida, majd megfogta a bőröndjét. – Indulás.
András szinte észrevétlenül elmosolyodott, és már nyitotta is nekik az ajtót. Mire Vika fél óra múlva visszaért a szatyrokkal, a lakásban síri csend honolt.
A kempingágyaknak és a dobozoknak már nyomuk sem volt – András mindent vissza hordott a pincébe és a szomszédba.
– Elmentek? – kérdezte Vika, és a szemében a megkönnyebbülés könnyei csillogtak.
– Igen. Szállodába mentek.
– Hogy csináltad? – suttogta a felesége, hitetlenkedve.
– Választás elé állítottam őket. És ők választottak.
Vika a férje nyakába borult, és szorosan átölelte.
– Köszönöm.
– Mit?
– Hogy megvédtél. Hogy megvédtél minket. A lakást lassan átjárta a béke és a nyugalom. Olyan csend lett, amilyenre már évek óta nem volt példa a házasságukban.