— Tűnj el innen! Takarodj a házamból, most azonnal! — Márk a folyosó kellős közepén tombolt. Arca lángvörösben úszott, szemei majd kidülledtek a dühtől, miközben merev, vádoló ujjal mutatott a bejárati ajtó felé. — Csurig vagyok veled, elegem van a folytonos mártírkodásodból!
Anna nem kapkodta el a választ. Mozdulatlanul állt az előszobafal tükre előtt, és saját tükörképét tanulmányozta. Döbbenetesen nyugodtnak látszott.
Szinte kísértetiesen idegennek. Mintha nem is az ő élete omlott volna éppen kártyavárként össze, hanem valaki másé, akit egy unott színházi páholyból figyel.
Márk mögött, mint egy sötét árnyék, ott lebegett az anyja, Mária. Alacsony, zömök asszonyság volt, otthoni pöttyös köntösében, csíkra húzott, keskeny szájjal.
Meg sem szólalt, a hallgatása mégis beszédesebb volt minden szónál: diadal, káröröm és valami zsigeri, visszataszító elégedettség sütött belőle.
Négy év. Anna négy évet húzott le ebben a lakásban.
És a vihar, ahogy már annyiszor, most is a semmiből, egyetlen apró szikrából pattant ki.
Az egész még reggel kezdődött. Márk becsörtetett a konyhába, leroskadt a székre, és gépiesen görgette a telefonját. Anélkül, hogy egyetlen pillanatra is felnézett volna a kijelzőről, odavetette:
— Anya szerint tegnap bicskanyitogatóan tiszteletlen voltál Erzsébet mamával.
Anna letette a kávéscsészét. Kimérten. Nagyon lassan.
— Én? Tiszteletlen?
— Igen. Azt mondja, bejött a szobába, te meg még arra sem méltattad, hogy ráköszönj.
Erzsébet mama Mária anyja volt. Egy nyolcvanéves, szikár matróna, aki a szomszéd szobában fészkelte magát, és akitől a családban mindenki úgy rettegett, mint a tűztől. Apró termetű, görnyedt asszony volt, de a tekintete fúrt, a hangjától pedig megremegtek a válaszfalak.
Minden apróságért képes volt hisztériát csapni. Ha a hűtőben a kefir nem a megszokott centiméteren állt. Ha a folyosón „idegen szagot” szimatolt. Vagy ha Anna felmosott, mert szerinte az csak felületes maszatolás volt: „Meglátszik, hogy úrilány vagy. Én a te korodban négykézláb csúsztam, úgy sikáltam a padlót!”
A nagyapa, László — Mária férje — a terror egy másik fajtáját képviselte. Ő nem rendezett jeleneteket. Egyszerűen csak ült a kopott foteljában, és úgy méregette Annát, mintha a nő személyes adósa lenne. Arcára örökös, savanyú elégedetlenség fagyott.
Egy korábbi vacsoránál meg is jegyezte: „A mi időnkben a menyek nem hordták így az orrukat. Dolgoztak, nem a nagyságost játszották.” Márk persze akkor is mélyen hallgatott. Mint mindig.
Anna reggel sem ment bele a vitába. De odabent, a lelke mélyén valami végérvényesen megreccsent.
— Márk — mondta halkan, de határozottan —, én köszöntem Erzsébet mamának. Ő volt az, aki szó nélkül elviharzott mellettem a szobájába.
— Hát, öreg már. Lehet, hogy nem hallotta.
— Mindent tűpontosan meghall, amit meg akar hallani.
— Anna, muszáj ebből megint ügyet csinálnod?
— Én csinálok ügyet?
Márk végre felemelte a fejét a telefonból. Pontosan az az arc nézett vissza Annára, amit már látni sem bírt: a sunyi, bűntudatos arckifejezés — de a bűntudat nem Annának szólt, hanem az anyjának.
Márk örökös adósa volt Máriának, még akkor is, amikor az anyjának nyilvánvalóan nem volt igaza. Sőt, leginkább akkor.
Mária menetrendszerűen, öt perccel később úszott be a konyhába. Különös ösztöne volt ehhez: mindig a legfeszültebb pillanatban nyitott be, mintha addig a kulcslyukra tapadva leskelődött volna.
— Annuska — kezdte azon a mézes-mázos, romlott lekvárra emlékeztető hangján —, megkérhetnélek, hogy ma rántsd össze a nagyszobát? Vendégeink jönnek.
— Vendégek? — hökkent meg Anna. — Nekem erről senki sem szólt.
— Most szólok. — Mária arcára feszült egy hamis mosoly. — Vagy talán nehezedre esik?
Anna ráemelte a tekintetét, aztán a férjére nézett. Márk mereven bámulta az ablaküveget, mintha hirtelen ott talált volna valami rendkívül izgalmasat.
— Rendben — mondta végül a nő.
Ez az egyetlen szó is mázsás súlyként hagyta el a száját.
Mert nem ez volt az első hirtelen nyakába varrt nagytakarítás, nem az első „ugye nem kényelmetlen?” kezdetű burkolt parancs, és nem az első alkalom, amikor tisztán érezte: ebben a házban ő nem feleség, hanem egy megtűrt cseléd, akit csak a látszat kedvéért nem zavarnak el.
Este megérkezett a vendégsereg: Mária két szomszédasszonya, két hangos, minden lében kanál hatvanas fehérszemély.
Erzsébet mama ünneplőbe vágta magát, hatalmas bross feszített a mellén, és úgy vonult be, mint egy bukott uralkodó. László elfoglalta a bázisát a fotelben, és bár hallgatott, nehéz, fojtogató jelenléte rászakadt a szobára, mint a szmog.
Anna tálalt, teát hordott, sajtot és felvágottat szeletelt. Köszönetet persze senkitől sem kapott. Mária eközben fennhangon áradozott a szomszédasszonyoknak az unokahúgáról, aki „olyan csodálatosan révbe ért”, és „micsoda mintaférjet fogott magának”. Anna pontosan tudta, kinek szólnak ezek a mérgezett nyilak.
Aztán Erzsébet mama, megvárva, hogy mindenki rá figyeljen, harsányan megszólalt:
— A mi Annánk még mindig nem tanult meg tisztességesen főzni. A tegnapi leves például olyan sós volt, hogy marta az ember torkát.
A szomszédasszonyok sokatmondó, gúnyos pillantást váltottak. Márk idétlenül, feszengve elmosolyodott. Anna ránézett az öregasszonyra, és meglátta a szemében azt a rideg, diadalmas szikrát. Nyílt, aljas provokáció volt.
— A levesnek semmi baja nem volt — mondta Anna jéghideg, rezzenéstelen hangon.
— Persze, persze… — legyintett Erzsébet mama, és elfordította a fejet.
A bomba két nappal később robbant be igazán.
Anna a munkából tartott haza. Egy kis dizájnstúdióban dolgozott, reklámügynökségeknek gyártott látványterveket és maketteket.
Már a liftben beszállva elfogta az a bizonyos rossz előérzet. Talán a megérzés, talán csak a keserű tapasztalat mondatta vele.
Az ajtót most kivételesen maga Mária nyitotta ki. Ez már önmagában rossz ómen volt.
— Beszélnünk kell — közölte ellentmondást nem tűrően. A nappaliban ott feszített Márk és László is. Erzsébet mama nem volt sehol; valószínűleg a szobájában lapult, fülét a falra tapasztva.
— Anya azt mondja — kezdte Márk, és Anna már a mondat elején tudta, mi lesz a végkifejlet —, hogy pénzt loptál ki a táskájából.
A szobára vészjósló csend telepedett.
— Tessék?
— Tizenkétezer forint hiányzik. Nincs a helyén.
Anna Máriára nézett. Az asszony összefont karral állt, arcán a vérig sértett erény álszent maszkjával. László a fotelben ülve sötéten rándította össze a szemöldökét.
— Én nem nyúltam semmiféle pénzhez — mondta Anna szikáran.
— Anya nem talál ki ilyesmit — vágta rá Márk.
— Én pedig nem hazudok.
— Anna, miért kell ezt a makacskodást…
— Márk. Nem. Vettem. El.
És ekkor valami végleg átszakadt. De nem Annában, hanem Márkban. Inkább csak felszínre tört az a gyáva, agresszív lény, ami mindig is ott lapult benne, csak addig ügyesen álcázta. Először csak ráemelte a hangját.
Aztán már ordított. Mária ott állt mellette, szótlanul — de ez a némaság mindennél félelmetesebb volt: olyan volt, mint a karmester halk, alig észrevehető intése a tombolásra kész zenekar előtt.