– Teljesen megőrültél?! – tört ki Denis, és a viaszosvászonra dobta a Roszrejesztrből frissen kinyomtatott kivonatot. A papír végigcsúszott az asztalon, felborítva a sószórót, ami csörömpölve az oldalára dőlt.
– Voltam a bankban, jelzáloghitelt akartam felvenni erre a háromszobás lakásra, és kiderült, hogy a tulajdonos… az apád! Mit csinálsz a hátam mögött, a tudtom nélkül játszol mások pénzével?!
Megvártam, amíg a borscs abbahagyja a forrást a fazékban, elzártam a gázt, és a nehéz edényt a hideg alátétre tettem. A konyhát megtöltötte a fokhagyma, a hús és az alaposan megfőtt cékla sűrű illata.
– Mégis kié lenne? Az apám adta a pénzt a lakásra. Tehát a lakás az ő nevén van. Mi a probléma? Denis kezdett nehezen, az orrán keresztül lélegezni, az orrcimpái kitágultak.
– Mi egy család vagyunk! Én dolgoztam ezen a felújításon! Tapétáztam, felraktam a szegélyléceket! Te meg úgy lökdösöl félre, mintha idegen lennék, pedig a férjed vagyok!
Megtöröltem a kezem a konyharuhába, és a pulthoz támaszkodtam.
– Tapétázott… Öt évvel ezelőtt egyetlen sporttáskával jött ide. Azóta csak eszik, mintha három ember helyett enne, a fizetését valami „személyiségfejlesztő” tanfolyamokra költi, és úgy heverészik a kanapén, mint egy király.
Én fizetem a számlákat. Én veszem az ételt.
Tavaly pedig még a húgát, Sznyezsanát is idehozta. Sírva jött – „égett” az üzlete. Manikűrszalont akart nyitni, de nem volt pénze bérleti díjra.
Akkor Denis az asztalra csapott, és azt mondta: „A család az első, segítünk neki”. Én csak hallgattam. Apám kivett a megtakarításaiból félmilliót.
Denis gondolkodás nélkül elvette, és elment „megmenteni” a húgát.
– Szóval így – szűkítette össze a szemét Denis. – Ha elkezdtél titkolózni, én elmegyek.
– Szabad az út.
Kajánul felnevetett, és a terepjáró kulcsaiért nyúlt.
– És azt hiszed, kocsi nélkül hagysz? Az autó az enyém – én vezetem, én tankolom.
Elé álltam.
– Tedd le a kulcsokat.
– És mit fogsz csinálni? – nézett le rám.
– Különben egyenesen a rendőrségen kötsz ki, és gyalog fogsz járni.
Az autó az apámé. Ma reggel kivette a papírokat a kesztyűtartóból, és bejelentette a biztosítónak, hogy már nem vagy rajta a kötvényen. Ha vezeted, az lopás.
Denis megdermedt. A kulcsot tartó keze lassan leereszkedett. Abban a pillanatban megértette, hogy üres kézzel távozik.
– Te… te ezt mind kitervelted.
– És amíg még itt vagy – vettem elő a telefont a köntösöm zsebéből –, hívd fel Sznyezsanát. Az adósság határideje tegnap lejárt. A félmilliót vissza kell fizetni.
Denis összerezzent.
– Milyen adósság? Család vagyunk! Ez segítség volt, semmit sem írtunk alá! Egyenesen a szemébe mosolyogtam.
– Lehet, hogy ti nem írtátok alá. De apámnak van egy írásos elismervénye Sznyezsanától, útlevéladatokkal és a visszafizetés határidejével. Ha péntekig nem fizet, bíróságra megyünk. A szalont az utolsó székig elárverezik.
Olyan sűrű csend ereszkedett a konyhára, hogy csak az utca zaját lehetett hallani.
Denis idegesen felhúzta a kabátja cipzárját. Minden magabiztossága összeomlott.
– Ninka… – a hangja megváltozott, kérlelővé vált. – Ugyan, hagyd már… min veszekszünk? Valami papírokon? Hiszen úgyis minden az apád nevén van…
Lépett egyet felém, és megpróbált megölelni. Undorodva húzódtam el.
– Egy csepp méltóság sincs benned, Denis. Mások pénzéből éltél, és azt hitted, engem is ki fogsz használni? Tévedtél. Kihúztam a mosogató alól egy nagy, fekete szemeteszsákot, és a lába elé dobtam.
– Csomagold össze a cuccaidat. Bele fognak férni ebbe a zsákba. Tíz perced van, aztán hívom a rendőrséget.
– Nina, nincs hová mennem!
– Menj Sznyezsanához. A padlón fogsz aludni, amíg a végrehajtók el nem viszik a bútorait.
Elkezdte összeszedni a holmiját. Gyorsan, idegesen, némán. Néhány perc múlva elment. Az ajtó becsukódott mögötte. Kétszer is rázártam a zárat. A csend meleg takaróként borult a lakásra. Leültem, szedtem magamnak a levesből, és vettem egy mély lélegzetet.
Holnap pedig… holnap tényleg minden megy tovább.