– Michael, azonnal állítsd meg az autót! Húzódj félre!
Ashley metsző hangja úgy hasított bele a fekete SUV belsejének zárt csendjébe, mint a fém, amikor végigkarcolja az üveget. Michael még azelőtt a fékbe taposott, hogy egyáltalán felfogta volna, mi vonta magára a nő figyelmét.
A gumiabroncsok sikoltoztak a görög tengerparti országút repedezett aszfaltján, forró, fehér pofor és száraz fenyőtűk felhőjét kavarva a jármű köré.
– Nézd csak ott – mondta Ashley, a műszerfalra hajolva azzal a tökéletes mosollyal, amelyet Michael egykor magabiztosságnak hitt. – Nem a volt feleséged az? Michael odafordult, hogy megnézze. Belül minden porcikája azonnal megfagyott.
Néhány méterre az út szélétől, a tikkasztó, mediterrán délután vakító és könyörtelen napsütésében ott állt Emily.
Már nem az a nő volt, akire emlékezett, aki mellette sétált Szantorini luxusüdülőiben vagy az athéni exkluzív jótékonysági gálákon.
Már nem az a feleség, aki mindig egy félig üres görög kávéscsészét hagyott a konyhaszigeten, mert sietett, hogy segítsen a helyi klinikákon.
Az út szélén álló nő kopott lenvászon pólót, elnyűtt szandált és szürke portól borított farmert viselt. Haját hanyagul hátrakötötte, a verejték a halántékára tapadt, és az arcára olyan mély kimerültség ült ki, mintha mindörökre hozzá tartozna.
De nem mindez volt az, amitől Michael keze remegni kezdett a kormányon. Emily két csecsemőt tartott a mellkasához szorítva, puha textilhordozókban.
Ikreket.
Újszülöttek voltak, vagy legalábbis alig idősebbek. Apró arcuk kötött pamutsapkák alól bukkant elő, az arcuk pedig kipirult a könyörtelen égei-tengeri hőségtől.
Michael még a légkondicionált SUV belsejéből is észrevette azt az egyetlen részletet, amely gyomorszájon vágta, mint egy ökölcsapás.
Az ő világos haját örökölték.
Emily mellett egy nehéz műanyag szatyor hevert, félig megtöltve összelapított alumíniumdobozokkal és üres üvegekkel.
A volt felesége – a nő, akit egykor megfogadott, hogy halála napjáig megvéd – abból élt, hogy újrahasznosítható hulladékot gyűjtött egy elhagyatott, napégette görög út mentén, két olyan gyermeket cipelve, akiknek a létezéséről sem tudott.
– Na nézd csak, Emily – kiáltotta Ashley a nyitott ablakon át, hangjából a kedvesség és a méreg keveréke csöpögött. – Turkálsz a szemétben. Úgy látszik, mindenki pontosan ott köt ki, ahová való.” Emily nem válaszolt. Ashley-re sem nézett. Csakis Michaelre szegezte a tekintetét, és a szemében lakozó néma bánattól a sűrű nyári levegő teljesen fojtogatóvá vált.
– Indulj – parancsolta Ashley nyersen. – Ne engedd, hogy ez a katasztrófa a közelünkbe jöjjön. Azok a kölykök meg? Kérlek szépen. Biztos a szokásos kis „melléksztorijaid” egyikének az eredményei, nem igaz, Emily?
A melléksztorik szó egy olyan emléket nyitott meg, amelyet Michael egy egész éven át próbált eltemetni.
Egy évvel azelőtt a Szaroniki-öbölre néző villájuk márvány előcsarnokában állt. A banki átutalási bizonylatok szét voltak szórva az üvegasztalon.
Több százezer eurót utalt el állítólag Emily offshore számlákra. Homályos fényképek mutatták, amint belép egy glifadai boutique hotelbe egy olyan férfi oldalán, akit Michael még soha életében nem látott.
Aztán jött a végső csapás: anyja örökölt gyémántnyaklánca eltűnt a széfből, és később Emily komódjában találták meg, miután Ashley azt javasolta a biztonságiaknak, hogy kutassák át a gardróbját.
Emily azon az éjszakán térdre roskadt a hideg márványon.
– Michael, én ezt nem tettem! – könyörgött, miközben a könnyek záporoztak az arcán. – Ashley gyűlöl engem. Csőbe húzott. Kérlek, hallgass meg. Én… Soha nem adott neki esélyt, hogy befejezze. A büszkeség elhiteti a férfival, hogy hatalmas, miközben a csendben bolondot csinál belőle. A megalázás pedig, úgy tűnik, mindig közönséget követel.
Hátat fordított neki, az állkapcsa megfeszült, a szívét pedig teljesen felemésztette a bosszú keserű vágya. – Tegyétek ki a házamból – parancsolta a biztonsági őröknek. – És ne engedjétek, hogy egyetlen eurót is magával vigyen.
Soha nem hallgatta meg a többit, amit mondani akart. Soha nem kérdezte meg magától, hová ment.
Egy elhaladó turistabusz hangos dudálása rántotta vissza a poros út szélének valóságába. Ashley kihúzott egy gyűrött húszeurós bankjegyet a márkás táskájából, szoros golyóvá gyűrte, és kidobta a nyitott ablakon.
– Nesze – mondta gúnyos mosollyal. – Menj, vegyél egy kis tejet. Vagy amire a magadfajta emberek a pénzt költik. A papírpénz a kiszáradt földön landolt, a porban gurulva, pontosan Emily elnyűtt szandálja mellett.
Emily egy rövid pillantást vetett rá. Aztán újra Michaelre emelte a tekintetét.
Nem volt gyűlölet a szemében. Ez volt az egészben a legkegyetlenebb.