– Mi az ott? – böktem a hűtő fölé erősített apró, fekete dobozkára.
Gábor még csak hátra sem nézett. A kenyerét kente vajjal, közben a telefonja képernyőjébe merült.
– Kamera.
– És mégis minek?
– Mert kell.
Beleharapott a szendvicsébe, komótosan megrágta, lenyelte, és csak ezután emelte rám a tekintetét.
– Szeretném látni, mivel töltöd az egész napot. Reggeltől estig itthon vagy. Én dolgozom, hajtok, te meg ki tudja, mit csinálsz itt.
Nyolc éve voltunk házasok, és nyolc éve hallgattam ugyanezt a szöveget. Könyvelőként dolgoztam otthonról. Naponta hat órát ültem a laptop előtt: ügyfelek, kimutatások, számlák, egyeztetések.
Utána főzés, takarítás, a gyerekek leckéje és a játék. Gábor szemében azonban mindez annyit jelentett, hogy „otthon ülök”. Mintha egész nap csak a kanapét nyomnám.
– Dolgozom, Gábor. Ezt pontosan tudod.
– Persze. Ülsz a gép előtt. Nagy munka.
Úgy mondta, mintha pasziánszozással telne minden percem. A kamera fekete kis szeme egyenesen rám szegeződött. Alig volt nagyobb egy ujjnál, mégis azonnal éreztem a jelenlétét.
Ragacsos, kellemetlen érzés fogott el, mintha levetkőztettek volna, aztán reflektor alá állítanak.
– És ha nekem ez nem tetszik? – kérdeztem halkan. Gábor kiitta a teáját, a bögrét pedig betette a mosogatóba. Nem elmosta, csak odatette.
– Akinek nem tetszik, annak biztos van takargatnivalója.
Azzal kiment az előszobába cipőt húzni. A bejárati ajtó csattanása után ott maradtam a saját konyhámban, a saját kötényemben, mégis úgy éreztem magam, mintha vádlott lennék.
Este észrevettem a telefonján egy alkalmazás ikont: egy szürke objektív rajza volt rajta. Gábor az asztalon hagyta a készüléket, amíg zuhanyozni ment.
Az app neve HomeWatch volt. Megjegyeztem, de nem nyúltam hozzá. Hátratettem a kezem, és elléptem az asztaltól. Hiszen a kamera figyelt.
A megfigyelés napjai
Három napon át ugyanúgy éltem, mint addig. Hatkor keltem, elláttam a gyerekeket, majd leültem dolgozni. A kamera közben nézett. Próbáltam nem törődni vele, de képtelenség volt megfeledkezni róla. Hirtelen minden mozdulatomnak tanúja lett.
Teát töltök? Biztos pihenek. Felállok kinyújtózni? Nyilván lógok. Végül már a laptop mellett ettem, csak hogy ne kelljen fölöslegesen felállnom. Estére elzsibbadt a hátam, a nyakam sajgott, de eszembe sem jutott járni egyet a konyhában. A kamera rögzített.
A negyedik napon Gábor kétnapos vidéki üzleti útra indult. Ekkor szinte azonnal megjelent az anyósom, Erzsébet, mondván, „segít a gyerekekkel”. Nem kértem tőle, de ő soha nem is kérdezte, szükség van-e rá.
Havonta többször egyszerűen betoppant. Csengetés, és már ott is állt az ajtóban egy szatyorral. Az unokáknak édesség, a fiának kolbász. Nekem semmi.
Még rendesen köszönni sem szokott, csak biccentett, mint egy idegennek. Nyolc év alatt egyetlen kedves szót vagy születésnapi ajándékot sem kaptam tőle. Mintha nem is a menye lettem volna, hanem a fia mellé rendelt háztartási alkalmazott.
– Hol vannak a gyerekek?
– Iskolában és óvodában.
– Jó. Akkor addig kicsit rendbe szedem itt a dolgokat.
Ez a „rendbe szedem” mindig ugyanazt jelentette: végigvonul a konyhámon, átpakolja a fűszereket, letörli a tűzhelyet, amelyet én reggel már tisztára mostam, arrébb teszi a konyharuhát. Aztán felhívja Gábort, és közli vele, hogy nálunk kosz van, de ő mindent újra elmosott. Fejből ismertem ezt a jelenetet, mégis némán tűrtem.
Bementem a szobába dolgozni, és behúztam magam mögött az ajtót. Körülbelül egy óra múlva hallottam, ahogy becsapódik a bejárati ajtó. Erzsébet elment. A kamera viszont maradt.
A felvétel
Aznap este, miután a gyerekek elaludtak, letöltöttem a HomeWatch alkalmazást a saját telefonomra. Gábor felhasználóneve és jelszava nevetségesen egyszerű volt: a születési dátuma és az „1234”. Mindig így csinálta, minden fióknál.
Az alkalmazás hét napnyi felvételt mutatott. Kiderült, hogy a kamera nem csupán képet rögzített, hanem hangot is – ráadásul tisztán, érthetően. Gábor nem sajnálta rá a pénzt, komoly összeget fizethetett érte.
Feltettem a fülhallgatót, és elindítottam az aznapi anyagot. Odapörgettem, amikor én már a szobában voltam, Erzsébet pedig egyedül maradt a konyhában.
Az anyósom Gáborral beszélt telefonon. Hangosan – mindig hangosan beszélt, amikor azt hitte, senki sem hallja.
„Gabikám, hát te is látod a kamerán. Egész nap a telefonját nyomkodja. Miféle munka ez? Ingyenélő. Te meg megszakadsz a terepeken. Hagyd ott, amíg nem késő. A gyerekeket majd én magamhoz veszem. Mellettem rendes ember lesz belőlük, nem mellette.”
Leállítottam a felvételt. A telefon szinte égette a tenyeremet.
„Ingyenélő.” Amikor meghallottam ezt a szót, rögtön megértettem, hogy nem most hangzott el először. Évek óta ott keringett a hátam mögött, csak eddig nem jutott el hozzám.
Visszaindítottam a felvételt. Ezután Gábor hangja következett.