Múlt tavasszal történt a városunkban. Egy szigorú egészségügyi ellenőrzés során közel 20 000 tojást vontak ki a forgalomból lejárat vagy sérült csomagolás miatt.
Az ítélet egyértelmű volt: megsemmisítés. Élesen emlékszem a napra, amikor a teherautók a szakadó esőben a szeméttelepre borították a szállítmányt. A dobozok eláztak, a tojások összekeveredtek a sárral és a hulladékkal. Rutineljárásnak tűnt az egész.
Három hónappal később azonban minden megváltozott. Munka közben feltűnt, hogy a madarak elkerülnek egy bizonyos területet. Kíváncsiságból odamentem, és elállt a lélegzetem: a szemétkupacok között valami mozgott.
Amikor közelebb hajoltam, nem hittem a szememnek. Több száz sárga, pelyhes kiscseibe nyüzsgött a hulladék tetején – éltek és virultak a romok között.
A hír futótűzként terjedt. Emberek jöttek a helyszínre, sokan könnyekig hatódva, és rengeteg csibét azonnal örökbe is fogadtak.
Bár a szakértők szerint valószínűleg a bomló szerves hulladék hője teremtett véletlenszerűen ideális „inkubátort”, számunkra ez nem igényelt tudományos magyarázatot.
Ma ezek a „szeméttelepi árvák” biztonságban, farmokon és családoknál élnek. Történetük emlékeztet minket arra a ritka csodára, hogy az élet még a legváratlanabb és legzordabb helyeken is képes utat törni magának.