Tegnap este életem egyik legfájóbb, mégis legszívmelengetőbb élményét éltem át.
Az élelmiszerboltban jártam, épp a sajtok között válogattam, amikor észrevettem, hogy a szomszédban az édességes pult áll. Egy halk beszélgetés ütötte meg a fülem, amitől szinte megfagyott a levegő körülöttem:
„– Kérem, csak annyit kérek, hogy tisztelettel bánjanak velem. Kérem!”
Majd jött a válasz – egy elfojtott suttogás, tele fájdalommal:
„– Egyszerűen nincs elég pénzünk. Ha megveszem neked ezeket az édességeket, nem marad kenyérre.” Elfordultam, és akkor láttam meg őket: egy kislány, csillogó szemekkel, kezében egy zacskó édességgel, mellette az édesanyja. A gyermek halkan szólalt meg:
„– De anya, azt mondtad, hogy a Mikulás idén is hoz édességet…”
A kislány még egy pillanatig szorongatta a csomagot, majd az anyja csendes mozdulattal visszarakta azt a polcra. Ott álltam, egy darab sajttal a kezemben, és éreztem, hogy nem mehetek el csak úgy.
Lassan elindultam az édességes részleghez. A zacskó, amit a kislány előbb tartott, mindössze két dollárt ért. Megtöltöttem a kosaram finomságokkal, és a pénztár felé vettem az irányt. Ahogy elhaladtam a felvágottas pult mellett, újra megláttam őket. Az anya és lánya most szalámiszeleteket nézegettek – vékonyra vágva, pontosan számolva. Abban a pillanatban a „vékony” szó mélyen belém égett.
Vettem egy szalámis és egy pastrami kolbászt is, majd kifizettem mindent, és kint, a bolt előtt vártam rájuk.
Amikor kiléptek, odaléptem, és a kislány kezébe nyomtam a korábban vágyott zacskót.
„– Tudod, amíg bent voltál, a Mikulás itt járt, és ezt neked hagyta itt.” A kislány nagy, kék szemei rám szegeződtek, majd izgatottan az édesanyjához fordult:
„– Nézd, anyu, a Télapó tényleg létezik!” Az anyuka némán bólintott, a szemében hála csillant. Engem pedig elárasztott az érzés – egyfajta kimondhatatlan keveréke a fájdalomnak és az örömnek. Egy pillanat, amit sosem felejtek el.