— Ildikó, mégis miért véli úgy, hogy az én tisztem lenne eltartani a fiát? Ő a férjem, egy felnőtt férfi, akinek kutya kötelessége gondoskodni rólam, és nem fordítva! Szóval a nagylelkű „oltalmával” együtt, legyen szíves, távozzon.
— Nórácska, nyisd ki, én vagyok! Friss káposztás pirogot hoztam, épp olyat, amit Gergő annyira szeret!
Az ajtón túlról érkező hang magabiztosan csengett; lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni. Nóra lassan megtörölte a kezét a konyharuhába, majd sokatmondóan a férjére nézett.
Gergő az asztalnál gubbasztott, a rég kihűlt kávéja felszínét tanulmányozva. Úgy festett, mint egy meg nem értett zseni, akit épp maga alá gyűr az élet kilátástalansága. A csengő számára csupán a külvilág egyik zavaró, távoli zaja volt.
Amikor Nóra elfordította a kulcsot, arca udvarias, de mesterkélt mosolyba rándult. A küszöbön Ildikó várakozott — egy határozott fellépésű asszony elegáns kabátban, szúrós tekintettel.
A karján tartott csomagból hívogatóan áradt a friss sütemény illata. Nem egyszerűen belépett a lakásba, hanem szinte megszállta az előszobát, mintha az igazság is vele együtt érkezett volna meg.
— Szervusz, Nórácska. Miért vagy ilyen sápadt? Csak nem vagy beteg? — kérdezte, miközben már le is dobta a kabátját, és fürkésző tekintettel mérte végig a szobát. — Merre van Gergő? A konyhában? Sejtettem.
Válaszra sem várva indult meg a konyha felé. Érkezése azonnal felkavarta a helyiség steril rendjét. Az acélfelületek hűvös világa nem igazán illett ehhez a túláradó anyai gondoskodáshoz.
Gergő végre felnézett, és egy halvány bólintással, fáradt mosollyal köszöntötte az anyját.
— Szia, anya. Hogyhogy ilyen korán jöttél?
— Egy anya sosem érkezik rosszkor, kisfiam — felelte Ildikó, és győzedelmesen az asztalra csapta a zacskót. — Nézz csak magadra, teljesen összeestél. Hoztam egy kis erőt, egyél, amíg meleg.
Nóra némán a tűzhelyhez lépett, és vizet tett fel forrni. Mozdulatai halkak voltak, de feszültség vibrált bennük.
Úgy érezte, mintha egy ezerszer elpróbált színdarabot látna, ahol mindenki ismeri a sorait. Először jönnek majd a tölteléktémák: az időjárás, a rokonok sorsa, a piaci árak. Aztán, amikor a hangulat már kellően elő van készítve, Ildikó rátér a lényegre.
— Nálad mindig patikatisztaság van, Nóra. Szinte már ijesztő — jegyezte meg az anyós, miközben végighúzta az ujját a pulton, a portalan felületet szemlélve. — Csak egy kis otthonosság hiányzik. Egy férfinak melegségre van szüksége, főleg ilyen nehéz időkben.
Nóra letette elé a csészét.
— Teát kér? Feketét vagy zöldet?
— Feketét, mint mindig. Gergőkém, legalább egy falatot egyél. Még langyos, látod. Rossz nézni, hogy nincs étvágyad — tolta a tányért a fia elé.
Gergő nagyot sóhajtott, kezébe vette a pirogot, de nem harapott bele. Csak nézte, mintha valami sorsdöntő tárgy lenne.
— Most nem tudok enni, anya. Gondolkodom…
Ez volt a jel. Nóra látta, ahogy Ildikó tekintete azonnal megváltozik, fókuszálttá válik. Az anyós arca látszólagos szelídséget öltött, ami mögött kőkemény meggyőződés lapult.
— Látod, Nórácska, az ember néha elmélyed. Keresi az útját. Egy alkotó lélek nem tud napról napra gürizni, mint a többiek. Időre van szüksége, hogy újraépítse magát.
Ilyenkor a legfontosabb a családi háttér. A nő igazi bölcsessége abban áll, hogy támaszt ad, amikor a férfinak nehéz. Hogy megért, elfogad és türelmesen kivár.
Szavai lágyan hömpölyögtek, mint egy fojtogató takaró. Gergő szótlanul hallgatta, arca a mártír hős kifejezését öltötte magára, mintha minden szó őt igazolná.
Nóra közben lassan a csészékbe öntötte a vizet, és a felszálló gőzt figyelve tudta: a következő mondatok már nem a teáról fognak szólni.