Margit Nováková a mikrofonhoz hajolt, majd minden habozás nélkül rám szegezte az ujját. – A fiam menyasszonya tévedés – mondta ki hangosan. A terem, ahol közel száz vendég ült, egyetlen pillanat alatt elnémult. Aztán valahonnan ideges nevetés tört fel.
A szomszéd asztalnál ülő Horáková asszony volt az. Gyorsan a szája elé kapta a kezét, de a szeme csillogott, mintha szórakoztatná a jelenet. – Huszonhat éves – folytatta Margit kérlelhetetlen hangon. – Az én fiam harminchárom. Egy érettebb nőre lenne szüksége. Nyolc hónapja ismerik egymást. Nyolc! Ez nem alap egy házassághoz.
Novotný úr már elő is kapta a telefonját, és felvételt készített. A felesége közben a mellette ülőhöz hajolt, és suttogva mondta: – Ez nem lehet igaz… ugye nem gondolja komolyan?
De nagyon is komolyan gondolta. – Éppen ezért, mint a vőlegény édesanyja, nyíltan kimondom: nem támogatom ezt a frigyet – jelentette ki Margit, majd felemelte a pezsgőspoharát. – De hát mit lehet tenni? Fiatalok. Ostobák. A szerelem vak, nem igaz? Koccintsunk. Az ifjú pár egészségére. Reméljük, legalább egy évig kitart.
Valaki hangosan felnevetett. Aztán még egy vendég. Végül a hátsó asztaloknál többen is csatlakoztak. A mellettem ülő asztalnál egy fiatal lány odasúgta a barátnőjének: – Szegény menyasszony. Ez borzalmas megalázás. – Fotózod? – jött a válasz. – Rakd ki Instagramra.
A főasztalnál ültem. Rajtam volt az esküvői ruha, amit három hónapig kerestem. A hajamban virágkoszorú, amit anyukám font kora reggel. Mellettem Kristóf, a férjem – alig húsz perce. A tányérját bámulta, az ujjai összekulcsolva pihentek az ölében.
Úgy tűnt, levegőt sem vesz. Húsz perccel a szertartás után. A saját esküvőmön. Száz ember előtt. Abban az étteremben, amely apám tulajdona volt. És a frissen szerzett anyósom nyilvánosan kijelentette, hogy én hiba vagyok.
Margit letette a mikrofont az asztalra. Elmosolyodott – azzal az önelégült mosollyal, amely azt üzeni: végre kimondtam, és senki sem állított meg. Visszasétált a helyére. Kristóf húga, Dóra, döbbenten nézte, tátott szájjal, de egyetlen szót sem szólt.
Apám a közeli asztalnál ült. Láttam, ahogy megfeszül az állkapcsa. Ahogy olyan erősen szorítja a poharát, mintha mindjárt összeroppantaná.
Rám nézett – a fehér ruhában, elkenődött sminkkel, remegő kézzel. Aztán Kristófra. Aki mozdulatlan volt, mint egy szobor. Nem szólt. Nem nézett sem az anyjára, sem rám. Végül Margitra pillantott. Aki diadalittasan kortyolt bele a pezsgőjébe, és mosolygott az őt figyelő vendégekre.
Apám felállt. Odalépett az asztalához. Felkapta a poharát, egy hajtásra kiitta, majd olyan erővel tette le, hogy az üveg élesen megcsörrent.
Az egész terem felé fordult. Odament a mikrofonhoz, kézbe vette, előbb Margitra nézett, majd rám. – Elnézést – szólalt meg higgadtan, de a hangja kemény volt, mint az acél. – Megengedik, hogy mondjak pár szót?
Aznap reggel még a régi szobámban ébredtem fel. A szüleim házában. Ott, ahol huszonhat éven át éltem. Ez volt az esküvőm napja.
Boldognak kellett volna lennem. Izgatottnak, jólesően idegesnek, tele várakozással – ehelyett már akkor is ott motoszkált bennem valami furcsa nyugtalanság, amit még nem tudtam megnevezni, de ami később mindent megmagyarázott.