A számla, amit senki sem akart kifizetni: Katja és a 40 fős meglepetés
Katja egy szerda este szerzett tudomást az anyósa jubileumáról, amikor Ljosa a szokásosnál kicsit korábban tért haza a munkából – ami önmagában is ritka esemény volt az életükben.
A férfi letette a táskáját az ajtó mellé, de nem vette le azonnal a cipőjét, csak állt az előszobában azzal a feszengő tekintettel, mint aki valami fontosat akar mondani, de nem tudja, hogyan kezdjen bele.
— Anya hívott — szólalt meg végül. — És? — Katja kijött a konyhából, kezében egy konyharuhával. Épp csak befejezte a vacsora utáni mosogatást. — Három hét múlva lesz a jubileum. Hatvan év. Szeretné megünnepelni.
Katja bólintott. Emlékezett a dátumra, még januárban beírta a naptárába. Hatvan év komoly szám, mérföldkő az életben.
— Természetesen meg kell ünnepelni — mondta Katja. — Szívesen segítek. Ha gondolod, intézem az ételeket – előételeket, salátákat. Megveszek mindent, és korábban megyek segíteni a konyhában.
Ljosa furcsán nézett rá. — Hát… az… valószínűleg jó lesz. Beszélj vele.
A fordulat
Katja fejében már összeállt a kép: egy zajos családi ebéd, a virágos terítő, amit Nina Petrovna csak ünnepnapokon vett elő, a híres kocsonya és egy hatalmas tál Olivier-saláta. Talán tíz-tizenkét ember.
Ám Nina Petrovna pénteken maga hívta fel Katját, épp egy munkahelyi megbeszélés közepén. — Ekatyerina — kezdte az anyósa azzal a kimért hanggal, amit csak akkor használt, ha valami sorsfordító bejelentésre készült.
— Mindent megszerveztem. Ismered a „Prichal” éttermet a folyóparton? Lefoglaltam egy negyvenfős termet. Teljes bankett, főétel, sütemények, minden benne van.
Katja kezében megállt a szendvics. — Várjon… Étterem? Negyven fő? — Mi ezzel a baj? Hatvan éves csak egyszer az ember. Méltósággal akarom megünnepelni, nem a konyhában nyomorogva. Meghívtam minden rokont, kollégát és barátot. — Nina Petrovna, mi erről nem beszéltünk… — Miről kellene beszélni? Ljosa mondta, hogy segítesz. Szóval elintéztem.
Az ünnepség és az igazság pillanata
A „Prichal” étterem elegáns volt: sötét fa burkolatok, lágy fények, fehér inges pincérek. Nina Petrovna ragyogott a bordó ruhájában. Katja próbált nem a költségekre gondolni. Arra számított, hogy a borítékokba tett pénzajándékok talán fedezik majd a kiadásokat.
A vacsora remekül telt. Tósztok hangzottak el, folyt a bor, a hangulat a tetőfokára hágott. Este tíz körül megérkezett a hatalmas, hatvanas számmal díszített torta is.
Katja már épp a kabátjáért nyúlt volna, amikor Nina Petrovna megjelent mellette egy bőr mappával – olyannal, amiben a pincérek a számlát hozzák.
— Tessék — nyújtotta át Katjának. — A férjed azt mondta, te fizetsz.
Katja mechanikusan átvette a mappát, és kinyitotta. Az összeg láttán elállt a lélegzete. Nem egy szerény családi vacsora ára volt ez, hanem egy komplett 40 fős díszlakoma, alkohollal és teremfoglalással együtt.
— Nina Petrovna, mi ez? — kérdezte Katja természetellenes nyugalommal. — A számla. Ljosa azt mondta, te állod. — Ljosa azt mondta, hogy segítünk. Én soha nem mondtam, hogy kifizetek egy negyvenfős bankettet.
A döntés
Katja érezte, ahogy a düh hideg tisztánlátássá alakul benne. Négy év házasság alatt mindig segített, mindig ott volt, ha Nina Petrovnának szüksége volt rá. De ez most más volt. Ez kész tények elé állítás volt, a jóindulatának gátlástalan kihasználása.
Kinyitotta a táskáját, elővette a pénztárcáját, és pontosan annyi pénzt számolt ki, amennyibe az ő saját fogyasztása került. Beletette a mappába, és átnyújtotta az anyósának.
— Ez az én részem. Amit én ettem és ittam. Nina Petrovna arca elfehéredett. — Ez… ez szinte semmi! Ebből hogy fogom kifizetni a többit?
— Ez nem az én problémám — felelte Katja. — Önök tervezték, önök rendelték meg. Én nem egyeztem bele semmibe.
Ljosa próbált a két nő közé állni: — Katja, ne csináld ezt… Anya fizikailag nem tudja kifizetni. Te vagy az egyetlen, akinek van rá kerete.
— Én vagyok az egyetlen, akinek nincs választása, ugye? — nézett a férjére Katja. — Nem kérdeztél meg, de az én pénzemmel ígérgettél. Ennek neve van, Ljosa, és nem az, hogy „segítség”.
Utóhang
Katja elment. Nem akart botrányt a vendégek előtt, de a határait nem hagyta átlépni. Otthon, a sötét konyhában ülve várta a férjét.
Ljosa egy órával később ért haza, feldúltan. Valahogy megoldották a számlát – talán kölcsönkértek a rokonoktól, talán részletfizetést kértek. Katját már nem érdekelte.
— Nagyon megbántottad őt — mondta Ljosa. — Ez volt a jubileuma. Nem tudtad volna egyszerűen kifizetni, és utána megbeszélni? Katja csak ránézett a férfira, akit szeretett, és rájött, hogy a férfi nem a megoldást keresi, hanem a kényelmes csendet.
— Nem tartozom semmivel a családodnak — mondta halkan, és ezzel lezárult egy fejezet az életében.