A házasságunk napjától kezdve létezik egy rituálé, amelyben én soha nem kaptam helyet. Tom minden évben fogja a családját, és elutaznak egy napsütötte szigetre.
Ez a hagyomány már tizenkét éve töretlen – tizenkét év, amit ő velük töltött, én pedig nélküle. Miközben ők a tengerparton nevetnek és közös emlékeket gyártanak, én csak a távolból figyelem egy olyan élet képeit, amelynek soha nem lehetek a részese.
Egyik este, miközben gépiesen kavargattam a vacsorámat, végül összeszedtem a bátorságomat. – Miért nem mondod le az utat, hogy idén végre mindannyian együtt menjünk? – kérdeztem, próbálva természetesnek tűnni. – A gyerekek annyira boldogok lennének, ha végre teljes lenne a család.
A gondolataim már messze jártak; azokon az elszalasztott pillanatokon tűnődtem, amiket soha nem kaphatok vissza. Tom azonban azonnal letörte a reményeimet.
Összevont szemöldökkel, védekezően vágott vissza: – Mégis miért tenném? A gyerekek még túl kicsik ehhez, csak összezavarná őket a dolog. Ha majd nagyobbak lesznek, talán átbeszélhetjük, de most egyszerűen nem alkalmas az idő.
A torkomban gombóc gyűlt, a hangom pedig elvékonyodott a fájdalomtól. – És én? – suttogtam. – Gondoltál már arra, hogy én mit élek át ilyenkor? Szerinted anyádnak nem tűnik fel, hogy a feleséged soha nincs ott veletek?
A kérdésem visszhangtalan maradt.
Tom nem válaszolt, és abban a pillanatban olyan fojtogató csend telepedett a konyhára, mintha az egész világ visszatartotta volna a lélegzetét, várva a választ, ami talán soha nem érkezik meg.