Amikor apám letette elém a bérleti szerződést, még azt hittem, csak a szokásos vitánk következik.
A Bartók Béla úton találtam egy kis műteremlakást. Nem volt különösebben szép, de magas volt a mennyezete, és a nappali északi ablaka olyan egyenletes fényt adott, amiről hónapok óta álmodtam. A tulajdonos két havi kauciót kért, és mivel a galériás munkáimból meg az alkalmi grafikai megbízásokból papíron nem kerestem eleget, ragaszkodott egy kezeshez.
Harminckét éves voltam.
Mégis úgy ültem apám tárgyalójában, mint tizennyolc éves koromban, amikor bejelentettem, hogy nem építőmérnökire jelentkezem.
László Farkas levette a szemüvegét, gondosan az asztalra tette, és végignézett a szerződésen.
– Ezt nem írom alá.
– Miért?
– Mert nem akarom tovább finanszírozni ezt az egészet.
– Nem pénzt kérek tőled. Csak kezességet.
– Ugyanaz.
Az ablak mögött daruk mozogtak a XI. kerület szürke háztetői fölött. A Farkas Építő Kft. új irodája egy saját kivitelezésű üvegépületben működött. Apám szeretett arra hivatkozni, hogy harminc év alatt a semmiből építette fel a céget.
Ezt mindenki tudta a családban.
Azt viszont ritkán tette hozzá, hogy pontosan ugyanezt a mondatot használta minden alkalommal, amikor valamelyikünk más életet akart.
– Van helyed nálunk – mondta. – Normális fizetés, céges autó, projektvezetői állás. Péter januárban elmegy, átvehetnéd a csapatát.
– Nem akarok projektvezető lenni.
– Mert még mindig azt képzeled, hogy festő leszel.
– Festő vagyok.
Erre elmosolyodott.
Nem gúnyosan.
Az rosszabb lett volna.
Úgy mosolygott, ahogy az ember egy makacs gyerekre néz.
– Bence, három éve próbálkozol.
– Öt.
– Annál rosszabb.
Felálltam.
– Rendben.
Talán arra számított, hogy veszekedni fogok. Korábban mindig veszekedtem. Anyám szerint ugyanaz volt a természetünk: egyikünk sem tudta elviselni, ha a másik mondta ki az utolsó szót.
Aznap azonban csak összehajtottam a papírokat.
– Ennyi?
– Ennyi.
– És mit fogsz csinálni?
– Keresek másik lakást.
– Olyat, amit megengedhetsz magadnak?
– Igen.
– Hol? Csepelen?
– Ha kell.
Az ajtónál utánam szólt.
– Ha meggondolod magad, hétfőn beszélek a HR-rel.
Nem fordultam vissza.
Három héttel később valóban Csepelen laktam.
Egy harmincnégy négyzetméteres, földszinti garzonban a Szent Imre tértől jó húsz percnyi gyaloglásra. Az ablak előtt egy öreg diófa állt, amely nyáron elvette a fény felét. A fürdőben csak akkor volt rendes meleg víz, ha a konyhai csapot nem nyitottam meg közben.
A tulajdonos, egy nyugdíjas villamosvezető, nem kért kezest.
Csak azt kérdezte:
– Ugye nem dohányzik?
– Nem.
– Kutya?
– Nincs.
– Hangos barátnő?
– Az sincs.
Végigmért.
– Festő?
– Igen.
– Falat ne fessen.
Így költöztem be.
A nappaliból műtermet csináltam. Az ágyat egy paraván mögé tettem, a ruháimat két műanyag dobozban tartottam, és szinte minden pénzem vászonra, olajfestékre és keretekre ment el.
Az első hónapok kifejezetten rosszak voltak.
Két kisebb képemet eladtam összesen száznegyvenezer forintért. Egy kávézó visszaadott négy festményt azzal, hogy a vendégek szerint „túl komorak”. Egy online művészeti pályázaton még a második fordulóba sem jutottam.
Közben apám néha üzent.
„Péter még két hétig marad.”
Aztán:
„Ha érdekel az állás, szólj.”
Karácsony előtt:
„Anyád szeretné, ha hazajönnél vasárnap.”
Nem válaszoltam az első kettőre.
A harmadikra igen.
Karácsonykor a nővérem, Dóra hozta fel a festészetet.
– Mutass már valamit – mondta.
– Most?
– Igen. Mindig azt mondod, dolgozol, de soha senki nem lát semmit.
Elővettem a telefonomat.
Apám a halászlevet kanalazta.
Megmutattam Dórának egy készülő sorozatot.
Budapestet festettem, de nem a felismerhető látványosságokat. Építkezéseket hajnalban. Félkész lakóparkokat. Állványokat esőben. Betonfalakat, amelyeken még ott voltak a zsaluzás nyomai. Üres lakásokat a burkolás előtt.
Dóra sokáig nézte az egyik képet.
– Ez hol van?
– Kelenföldön.
Apám felpillantott.
– Melyik építkezés?
– Nem tudom. A vasút mellett.
– Mutasd.
Odaadtam neki a telefont.
Néhány másodpercig nézte.
– A perspektíva nem stimmel.
Dóra lehunyta a szemét.
– Apa…
– Mi van? Azt kérdezte a véleményünket.
– Nem kérdeztem – mondtam.
Visszavettem a telefont.
Apám letette a kanalát.
– Figyelj, nem rossz hobbinak.
Aznap este korábban mentem haza.
Januárban történt valami.
Egy régi egyetemi ismerősöm, Nóri, aki egy kisebb kortárs galériánál dolgozott a Falk Miksa utcában, rám írt.
„Láttam az új képeidet Instagramon. Behoznál párat?”
Először azt hittem, udvariasságból mondja.
Mégis bevittem ötöt.
A galéria tulajdonosa, Károlyi Ágnes, egy hatvan körüli nő volt, aki híresen kevés szót használt.
Negyven percig nézte a képeimet.
Aztán megkérdezte:
– Miért építkezéseket fest?
– Nem tudom.
– Dehogynem.
Hallgattam.
Végül azt mondtam:
– Mert mindig azt mondták nekem, hogy az számít valódi munkának, ami megmarad utánunk.
Ágnes az egyik festményhez lépett.
Egy betonvázas épület volt rajta szürkületben. Az egyik emeleten egyetlen munkalámpa égett.
– Ennek mi a címe?
– Még nincs.
– Legyen.
– „Műszak után.”
Bólintott.
– Ezt itt hagyhatja.
Két nappal később eladták.
Nem nagy összegért.
De egy idegen vette meg.
Nem ismerős. Nem családtag. Nem olyan ember, aki sajnálatból segíteni akart.
Egy hónappal később még kettő elkelt.
Ágnes azt mondta:
– Csináljon tíz-tizenkét képet ugyanebben a világban.
👇 Innen kezd igazán érdekessé válni a történet – a folytatást az első kommentben találod. 🎨
– Kiállítás?
– Talán.
A „talán” szó hónapokon át hajtott.
Reggel hatkor keltem. Délelőtt grafikai munkákat vállaltam, délután festettem, este pedig kimentem fényképezni.
Bejártam Soroksárt, Kőbányát, Újbudát, Angyalföldet. Néztem, hogyan változik egy épület a nap különböző óráiban.
Egy este az egyik építkezés előtt különös érzésem támadt.
Ismerős volt.
A kerítésen tábla állt:
FARKAS ÉPÍTŐ KFT.
A cég egy tizenkét emeletes társasházat épített a Duna közelében.
Sokáig álltam az út túloldalán.
Aztán lefényképeztem.
Később abból készült a sorozat legnagyobb képe.
Nem a kész épületet festettem meg.
Hanem azt a pillanatot, amikor még csak a betonváz állt, az ablakok helyén fekete üregek voltak, és az egész úgy nézett ki, mint valami hatalmas, befejezetlen gondolat.
A képet nem írtam alá elöl.
Ágnes ragaszkodott hozzá.
– Miért?
– Mert azt akarom, hogy először a képet nézzék.
– Rendben. De hátul legyen aláírva.
A címe az lett:
„Örökség”.
Amikor Ágnes meglátta, nem szólt semmit.
Tíz percig állt előtte.
Aztán azt mondta:
– Ezt benevezem valamire.
– Mire?
– Majd meglátjuk.
Két hónappal később felhívott.
– Bence, ül?
– Nem.
– Akkor üljön le.
Leültem a konyhaasztalhoz.
– Az „Örökséget” beválogatták a Tavaszi Kortárs Aukcióra.
Először nem értettem.
Az eseményt ismertem. Nem volt Sotheby’s, természetesen, de a hazai gyűjtők körében komoly aukciónak számított. Több ismert magyar művész munkái is szerepeltek rajta.
– Ez valami tévedés.
– Nem tévedés.
– Mennyi a kikiáltási ár?
Megmondta.
Nevettem.
– Ennyiért senki nem fogja megvenni.
– Az nem a maga dolga.
Az árverést egy belvárosi szálloda dísztermében rendezték.
Ágnes ragaszkodott hozzá, hogy menjek el.
– Nem akarom végignézni, ahogy senki nem licitál.
– Akkor nézze végig, ahogy licitálnak.
– Maga mindig ilyen optimista?
– Egyáltalán nem. Csak harminc éve csinálom ezt.
Az aukció estéjén fekete inget vettem fel.
Túl korán érkeztem.
A teremben körülbelül százötven szék állt. Elöl telefonos licitálók dolgoztak, oldalt pezsgőt szolgáltak fel.
Az én képem a 47-es tétel volt.
Amikor megláttam a falon, hirtelen kisebbnek tűnt, mint a műteremben.
Ágnes mellettem állt.
– Ne bámulja úgy, mintha temetésen lenne.
– Ideges vagyok.
– Jó jel.
Az első tételek gyorsan mentek.
Aztán a terem lassan megtelt.
Az emberek egy része számmal ellátott tárcsát tartott a kezében, mások telefonon licitáltak.
Én hátul ültem.
A 31-es tételnél bejött egy férfi.
Azonnal felismertem.
Apám volt.
Megállt a bejáratnál, beszélt valakivel, aztán leült a terem jobb oldalán.
Megdermedtem.
– Mi van? – kérdezte Ágnes.
A férfi felé biccentettem.
– Ő az apám.
Ágnes ránézett.
– Gyűjtő?
– Nem.
– Akkor miért van itt?
Fogalmam sem volt.
Apám soha életében nem érdeklődött kortárs festészet iránt. A saját irodájában egy bekeretezett Budapest-fotó lógott a falon, amelyet még egy banki rendezvényen kapott.
Elővettem a telefonomat.
Dórának írtam.
„Apa miért van egy aukción?”
Egy perc múlva válaszolt.
„Milyen aukción?”
Küldtem egy fotót a teremről.
Három pont jelent meg.
Majd:
„Jézusom.”
„Te tudtad?”
„Nem. De tegnap kérdezte tőlem, mit jelent az, hogy kortárs aukció.”
Majd újabb üzenet érkezett.
„Bence, szerintem venni akar valamit.”
Egyre közelebb kerültünk a 47-es tételhez.
A tenyerem izzadt.
– Tudja, hogy maga festette? – kérdezte Ágnes.
– Nem.
– Biztos?
– Teljesen.
– Akkor ez érdekes lesz.
A 46-os tételt egy telefonos licitáló vitte el.
A teremőr levette a képet.
A következő pillanatban megjelent az „Örökség”.
Az aukcióvezető röviden bemutatta.
Fiatal magyar alkotó.
Új sorozat.
Városi átmeneti terek.
A festő nevét természetesen kimondta.
Farkas Bence.
Apám azonban éppen lehajolt, mert valaki odasúgott neki valamit.
Nem hallotta.
Biztos vagyok benne.
Az aukcióvezető bemondta a kikiáltási árat.
Néhány másodpercig semmi nem történt.
A gyomrom összeszorult.
Aztán valaki felemelte a tárcsáját.
Bal oldal.
Egy idősebb nő.
Újabb licit.
Telefonról.
Aztán apám is felemelte a számát.
Majdnem felálltam.
Ágnes megfogta a karomat.
– Maradjon.
Az ár emelkedni kezdett.
Háromszázezer.
Háromszázötven.
Négyszáz.
Az idősebb nő kiszállt.
A telefonos licitáló maradt.
Apám újra emelte a tárcsáját.
Ötszáz.
Hatszáz.
Az emberek már figyeltek.
Nem azért, mert ez óriási összeg lett volna egy művészeti aukción, hanem mert egy teljesen ismeretlen fiatal festő képe jóval a becsült ár fölött járt.
Ránéztem apámra.
Ismertem azt az arcát.
Ugyanezt láttam rajta tárgyalásokon, amikor egy telekért küzdött.
Nem akart veszíteni.
Hétszázötvenezer.
A telefonos licitáló emelt.
Apám gondolkodás nélkül visszaemelt.
Nyolcszáz.
Ágnes mellettem halkan nevetett.
– Tetszik neki.
– Nem értem.
– Mit nem ért?
– Egész életemben azt mondta, hogy a festészetből nem lehet megélni.
– Attól még lehet szeme.
A licit kilencszázötvenezer forintnál állt meg.
A telefonos licitáló visszalépett.
– Kilencszázötvenezer először.
Apám mozdulatlanul ült.
– Másodszor.
A kalapács koppant.
– Elkelt.
Taps hallatszott.
Én nem tapsoltam.
Apám viszont elégedetten hátradőlt.
Körülbelül húsz perccel később az előtérben találkoztunk.
Ő látott meg előbb.
– Bence?
Úgy nézett rám, mintha egy benzinkúton futottunk volna össze.
– Te mit keresel itt?
– Ugyanezt akartam kérdezni.
– Egy üzleti partner szólt erről az aukcióról.
– Vettél valamit?
– Igen.
A hangjában volt valami furcsa büszkeség.
– Egy fiatal festő képét.
– Tényleg?
– Meglepő?
– Kicsit.
– Nem értek hozzá, de ez… – megállt. – Ez valahogy más volt.
– Mi tetszett benne?
Hátranézett a terem felé.
– Az épület.
– Miért?
– Ismerem.
– Az épületet?
Bólintott.
– Mi építettük.
Nem mondtam semmit.
Apám folytatta.
– A Duna-parti projekt. Tavalyelőtt. Rengeteg problémánk volt vele.
– Milyen problémák?
– Mindegy.
Aztán elmosolyodott.
– Furcsa. A festő úgy csinálta meg, mintha az egész… nem tudom.
– Mondjad.
– Mintha egyszerre lenne valami nagy dolog és valami teljesen üres.
Pontosan ezt akartam megfesteni.
– Megnézted, ki festette?
– Valami Farkas.
Azt hittem, viccel.
De nem.
– Gyakori név – tette hozzá.
Ebben a pillanatban Ágnes odalépett hozzánk.
– Bence, gratulálok.
Apám ránézett.
Majd rám.
– Mihez?
Ágnes rám nézett, én pedig valamiért hirtelen nem akartam, hogy ő mondja ki.
– A képhez – mondtam.
Apám arcáról eltűnt a mosoly.
– Milyen képhez?
– Amit megvettél.
Néhány másodpercig egyikünk sem szólt.
– Te festetted?
– Igen.
Először azt hittem, dühös lesz.
Aztán azt hittem, nevetni fog.
Egyiket sem tette.
Csak hátranézett a terem felé.
– Az „Örökséget”?
– Igen.
– Te?
– Igen, apa.
Hosszú csend következett.
Ágnes tapintatosan odébb ment.
Apám végül csak annyit mondott:
– Nem tudtam.
– Tudom.
– Ha tudom…
Nem fejezte be.
– Ha tudod, nem licitálsz?
Rám nézett.
Nem válaszolt.
Ez jobban fájt, mint vártam.
Bólintottam.
– Értem.
Elindultam.
– Bence.
Megálltam.
– Nem ezt akartam mondani.
– Akkor mit?
Apám lesütötte a szemét.
Életemben talán háromszor láttam zavarban.
– Ha tudom, hogy te festetted… lehet, hogy azt hinném, azért tetszik, mert te csináltad.
Nem értettem.
– És?
– Így legalább tudom, hogy nem azért.
Ez volt az első alkalom, hogy apám úgy beszélt egy képemről, hogy nem próbálta kijavítani.
Hazafelé a 4-es metrón végig ezen gondolkodtam.
Két nappal később felhívott.
– Megjött a festmény.
– Jó.
– Hová kell akasztani?
– Ezt tőlem kérdezed?
– Te vagy a művész.
– Ne az irodádba.
Csend lett.
– Miért?
– Mert mindenki azt fogja hinni, azért van ott, mert a fiad festette.
– És hová?
– Oda, ahol tényleg látni akarod.
Nem válaszolt.
Egy hónappal később anyám születésnapjára mentem hozzájuk.
Az „Örökség” a nappaliban lógott.
Pontosan azon a falon, ahol húsz éve egy bekeretezett velencei reprodukció volt.
Apám észrevette, hogy nézem.
– Anyád szerint túl sötét.
Anyám a konyhából kiabált:
– Nem ezt mondtam!
Elmosolyodtam.
– Szerintem jó helyen van.
Apám odajött mellém.
Sokáig néztük együtt.
– Tudod, miért nem akartam annak idején aláírni azt a kezességet? – kérdezte.
– Mert manipulálni akartál.
Felsóhajtott.
– Igen. Részben.
– Mi volt a másik rész?
Leült.
– Féltem.
Erre nem számítottam.
– Mitől?
– Attól, hogy ugyanazt csinálod, mint én.
Felnevettem.
– Pont az ellenkezőjét csináltam.
– Nem. Én huszonhat évesen felmondtam egy biztos állást, és alapítottam egy céget úgy, hogy mindenki azt mondta, hülye vagyok.
Hallgattam.
Apám sosem mesélt erről így.
Mindig úgy adta elő a történetet, mintha kezdettől tudta volna, hogy sikeres lesz.
– Nagyapád fél évig nem beszélt velem – folytatta. – Azt mondta, tönkreteszem az életemet.
– Ezt sosem mondtad.
– Mert nem szeretem ezt a részt.
– Miért?
– Mert amikor te elkezdted ugyanezt csinálni, én pontosan olyanná váltam, mint ő.
A mondat ott maradt közöttünk.
Apám a festményre nézett.
– Amikor megláttam ezt a képet az aukció előtt, nem tudtam, ki festette. Csak azt éreztem, hogy ismerem.
– Azért, mert a te házad.
– Nem csak azért.
Rám nézett.
– Az az épület félkész állapotban olyan volt, mint a cégem harminc évvel ezelőtt.
Meglepődtem.
– Ezt látod benne?
– Ezt.
Elmosolyodtam.
– Én meg egészen mást festettem bele.
– Mit?
Egy pillanatig gondolkodtam.
– Téged.
Felvonta a szemöldökét.
– Engem?
– Azt, ahogy mindig építesz valamit, mert azt hiszed, ha elég erős lesz, akkor senki nem tud elmenni belőle.
Apám nem sértődött meg.
Csak nézte a képet.
A következő évben önálló kiállításom nyílt.
Nem lettem egyik napról a másikra híres. Nem kerestem milliókat minden festményen. Továbbra is vállaltam grafikai munkákat, és még két évig ugyanabban a csepeli lakásban éltem.
De egyre több képem kelt el.
A megnyitóra apám is eljött.
Ezúttal nem névtelenül.
A teremben sokáig beszélgetett egy idős gyűjtővel.
Később odajött hozzám.
– Az a férfi azt mondta, az első aukciós képed ma már többet ér, mint amennyit fizettem érte.
– Már számolod a hozamot?
– Építőiparos vagyok.
– Ne add el.
– Nem fogom.
Aztán hozzátette:
– Egyébként üres nálunk egy iroda.
Felsóhajtottam.
– Apa…
– Nem munkának.
Meglepődtem.
– Hanem?
– Nagy ablakai vannak. Északra néznek. Azt mondtad, az jó festeni.
Néztem rá.
– Műteremnek?
Megvonta a vállát.
– Ha akarod.
– Mennyi a bérleti díj?
– Piaci ár.
Elnevettem magam.
– Sejtettem.
– Családdal nem üzletelünk kedvezményesen.
– És kell kezes?
Apám rám nézett, aztán lassan elmosolyodott.
– Nem. Úgy hallottam, mostanában már egész megbízható a jövedelmed.
Végül nem költöztem be az irodába.
Találtam egy saját műtermet Kőbányán, egy régi gyárépület második emeletén.
Apám egyszer meglátogatott.
Körbejárt, megvizsgálta az ablakokat, megkopogtatta a vakolatot, és közölte, hogy a villanyhálózatot sürgősen fel kell újítani.
– Ingyen megcsináltatod? – kérdeztem.
– Szó sem lehet róla.
Másnap reggel két villanyszerelő állt az ajtóban.
A számlát soha nem kaptam meg.
Az „Örökség” pedig ma is a szüleim nappalijában lóg.
Apám időnként elmeséli a vendégeknek, hogyan vette egy aukción.
Mindig ugyanott kezdi:
– Fogalmam sem volt, ki festette.
És most már mindig ugyanott fejezi be:
– Szerencsére. Különben talán túl büszke lettem volna ahhoz, hogy felismerjem, mennyire jó.