Kszenyija mozdulatlanul állt a konyha közepén; úgy érezte, mintha a talpa a hideg kőpadlóhoz ragadt volna. A fáradtság minden izmát elnehezítette, a sok munkától kivörösödött és kirepedezett keze pedig enyhén remegett.
Előtte, a konyhaszigeten egy hegyvidékre való nyers hús hevert, amit Borisz hozott a piacról.
— Kszenyija, miért állsz ott és bámulsz? Az asztalnak roskadoznia kell! Az emberek többszáz kilométert utaznak, hogy megkóstolják a főztödet. Ne hozz rám szégyent a testvéreim előtt! — csattant fel Borisz.
A szavai fájdalmasabbak voltak bármilyen pofonnál. A nő megpróbált mondani valamit.
— Borisz… nem rendelhetnénk ételt ezúttal? Eredendően kimerült vagyok. Két napja folyamatosan főzök és takarítok. Nem érzem jól magam.
A férfi rá sem nézett igazán.
— Fejezd be a hülyeséget. Fogd a kést és állj neki a húsak. Zsanna nem eszik éttermi ételt. — Ezzel kiment a nappaliba, és felhangosította a tévét, hogy nézze a meccset.
Abban a pillanatban valami végleg eltört Kszenyija lelkében. Nem azért, mert dolgoznia kellett, hanem mert majdnem harminc év házasság után a férje egyetlen egyszer sem kérdezte meg tőle, hogy jól van-e.
Számára ő már nem a felesége volt. Szakácsnő volt, házvezetőnő, mosónő és pincérnő a saját otthonában.
Borisz mindig azzal büszkélkedett, hogy a család az első, és hogy az ajtajuk mindenki előtt nyitva áll. De azt sosem mondta ki, ki főzött, ki takarított, és ki áldozta fel az összes hétvégéjét azért, hogy a vendégek elégedetten távozzanak.
A testvérei, Gyenyisz és Robert, pontosan ugyanígy gondolkodtak. Gyenyisz mindig a feleségével, Zsannával érkezett, aki a teraszon töltötte az idejét, kávét szürcsölve és magazinokat lapozgatva, miközben Kszenyija tálcákkal a kezében rohangált a konyha és a kert között.
Robert pedig soha nem jelent meg a hatalmas masztiffja nélkül, amely az egész házat összemocskolta.
Akárhányszor belépett az ajtón, vidáman kiáltotta:
— Kszenyija! Remélem, elkészítetted a hústekercseket! Majddem éhen halunk!
Senki sem látta őt mint embert. Mindenki csak a szolgáltatásokat látta, amiket nyújtott.
Aznap este, miután Borisz elaludt a tévé előtt, Kszenyija fogta az előre összekészített bőröndjét. Néhány kényelmes ruha, az iratok és a kedvenc mandulaillatú krémje. Még egyszer ránézett a makulátlan konyhára és a pulton maradt húsra.
„Ez az utolsó alkalom” — mondta magának.
Hajnali négy harminckor csendben kilépett az udvarból, taxisba ült és a repülőtérre hajtott. Néhány órával később megérkezett egy kislovodszki szanatóriumba. A hegyi levegő fenyőillatú volt. Évek óta először érzett megnyugvást.
Dél körül a telefonja megállás nélkül csörögni kezdett.
Borisz.
Ismét Borisz.
És megint Borisz.
Nem vette fel.
Ehelyett megnyitotta a házban felszerelt biztonsági kamerák alkalmazását. A látvány kesernyés mosolyra késztette.
Borisz kétségbeesetten rohangált a hűtő és a tűzhely között, nyitogatva az üres edényeket, mintha az ételnek magától kellene megjelennie. Nem sokkal később megérkezett Gyenyisz és Robert is.
— Hol van Kszenyija? — kérdezte Zsanna ingerülten. — Miért nincs elkészítve az asztal?
Borisz zagyvált valamit. Egy órával később a ház teljes katasztrófává vált. Borisz megpróbált tojást sütni egy lábasban, mert nem találta a serpenyőt.
A tojásfehérje kifutott a tűzhelyre. Robert azon panaszkodott, hogy a sültnek már rég készen kellene lennie, a kutyája pedig már széttépte a kanapé párnáit.
A üzenetek csak záporoztak:
„Hol vagy?”
„Válaszolj!”
„Mit mondjak nekik?”
Egyikük sem kérdezte meg, hogy jól van-e, vagy hogy jobban érzi-e magát.
Ez a hétvége volt az első az elmúlt évtizedekben, amikor Kszenyija igazán szabadnak érezte magát. Annyit aludt, amennyire szüksége volt, sétált a hegyekben, olvasott, friss levegőt szívott, és élvezte a csendet, amiben senki sem kiabálta a nevét.
Hétfőn tért haza. A megromlott étel szaga már a küszöbről megcsapta. Dirty edények mindenhol. A kert elhanyagolva. A kanapé csupa kutyaszőr. Borisz testvérei még mindig ott voltak.
— Megjöttél! — mondta Gyenyisz gúnyosan. — Vedd fel kötényt és főzz valami rendeset.
Borisz lassan felállt. Mély karikák voltak a szeme alatt, és tíz évvel idősebbnek tűnt.
— Kszenyija… nem kellett volna idáig fajulnia… majd később beszélünk… kérlek, csinálj valami ennivalót…
A nő nyugodtan ránézett.
— Nem. Nem fogok többé főzni, és nem fogok takarítani sem. Csak azért jöttem vissza, hogy elvigyem a maradék holmimat. Holnap az ügyvédem elküldi a válási papírokat. A ház fele az enyém, és eladom a részemet.
A szobában csend lett.
— Megőrültél? Mindent pár koszos tányér miatt? — csattant fel Borisz.
— Nem. Huszonnyolc év miatt, ami alatt megszűntél emberként tekinteni rám. Amikor mondtam, hogy kimerült vagyok, nem hallottad meg a fájdalmamat. Csak az foglalkoztatott, ki fogja kiszolgálni a vendégeidet.
A kamerákon pedig láttam három felnőtt férfit, akik képtelenek gondoskodni magukról akár két napig is. Ez nem család. Ez egy csapat ember, aki hozzászokott ahhoz, hogy valaki más áldozatvállalásából éljen.
Gyenyisz azonnal talpra ugrott.
— Borisz, tényleg hagyod, hogy így beszéljen?
Borisz életében először szembeszállt a testvéreivel.
— Elég! Azonnal menjetek ki a házamból! És vigyétek a kutyát is!
Néhány perccel később a kocsijuk eltűnt a kapun túl.
Miután egyedül maradt, Borisz összeroskadt a konyha padlóján és sírni kezdett.
— Kszenyija… most már értem… mindent tönkretettem… kérlek… adj még egy esélyt…
A nő hallgatott egy pillanatig.
— Felmegyek pihenni. Fogd a felmosót, a vödröt és az összes tisztítószert, amit találsz. Ha holnap reggelre ez a ház nem ragyog a tisztaságtól, soha többé nem látsz.
Kszenyija lassan felment a lépcsőn. Mögötte hallatszott a folyó víz, a tányérok csörgése és a felmosó súrlódása a padlón. Ült az ágy szélén, és lehunyta a szemét. Huszonnyolc év után először érezte úgy, hogy az élete ismét az övé.