– Tűnj el innen, Marina. Jogi szempontból semmi közöd ehhez a helyhez – mondta Valéria anyósom, miközben a verandán lévő asztalra dobta a tulajdoni lapot.
– Úgy döntöttem, hogy eladom a telket. Vikinek autóra és önerőre van szüksége a hitelhez, ti pedig Andrással elég jól éltek. Elmehettek a szüleidhez vidékre krumplit ültetni.
Néztem a papírt, miközben az agyam minden egyes összeget kiszámolt. Öt év. Életem öt évét fektettem ebbe a külvárosi földdarabba.
Emlékszem minden egyes málnabokorra, a veranda minden francia üveglapjára, és az olasz szivattyúra, amely még a nyári hőségben is folyamatos öntözést biztosított. András, a férjem, a papírformának megfelelően a saját cipőjét bámulta.
Ő mindig is egy akaratgyenge árnyékká változott, amikor az anyja „terminátor” üzemmódba kapcsolt.
– Valéria, két és fél milliót fektettem ebbe a nyaralóba a saját pénzemből. Megőriztem az építőanyagok összes számláját és a tájépítészekkel kötött szerződéseket – a hangom nyugodt volt, kiszámított, mint egy könyvelőé egy szigorú ellenőrzés során.
– Szedd össze és égesd el őket – rám sem nézett. – A föld az enyém. Minden, ami rajta van, a törvény szerint engem illet. Viszlát.
Nem vitatkoztam. Olyan emberekkel beszélgetni, akik nem ismerik el a számokat, teljesen felesleges. Ilyenkor a játékszabályokat kell megváltoztatni. Este kinyitottam a laptopomat, és leltárt készítettem.

A feljegyzéseim szerint a leszerelhető berendezések, építészeti elemek és gyűjtői növények piaci értéke lenyűgöző volt.
Reggel megérkezett az unokatestvérem, Olivér, egy szerelésekre szakosodott cég tulajdonosa. Narancssárga mellényt, sisakot és napszemüveget viselt – a szabványos munkaruhát, amely láthatatlanná tette őt a szomszédok és a rokonok számára. A többiek szemében ő egyszerűen csak „a brigád az építkezésről” volt.
– Mindent, ami nincs rögzítve, szereljetek le – adtam ki a parancsot. – Az ablakokat, az automata öntözőrendszert, a napelemeket, a kovácsoltvas bútorokat. A listán szereplő növényeket tegyétek konténerekbe, és vigyétek a raktárba. Egy hét alatt a telek teljesen megváltozott. A „luxus” sebészeti eltávolítása volt ez. A panorámaablakok eltűntek, felfedve a csupasz vázat. A gyönyörű kert üres gödrök káoszává változott.
Személyesen ellenőriztem a vízszűrő rendszert, és még a luxuslámpákat is leszereltük. Amikor megérkezett az első ingatlanos, Valéria sokkot kapott. Arra számított, hogy négymillióért adja el a „földi paradicsomot”. De a vevők előtt csak egy szomorú építmény állt, feltúrt földdel és egy csontvázszerű házzal.
– Mi ez? – kérdezte a vevő, undorodva lépdelve a kitépett gyökereken. – A hirdetésben rózsák és üvegterasz szerepelt.
– Ezek… csak átmeneti nehézségek – hebegte Valéria, miközben engem próbált hívni telefonon. Nem válaszoltam. Megvolt a saját tervem. Számításaim szerint az ingatlan likviditása a puszta telek értékére csökkent, mínusz a hatalmas helyreállítási költségek.
András anyja, akit a kapzsiság és Viki nyomása hajtott, elkezdte csökkenteni az árat. Három és fél millió. Három. Két és fél millió. Két hét alatt az ár egymillió kétszázezerre esett.
Ekkor lépett a képbe Olivér. Drága öltönyben, elegáns autóval úgy festett, mint egy komoly befektető, aki veszteséges eszközöket vásárol fel. – Nyolcszázezer – mondta határozottan. – Itt legalább hat hónapnyi munka van. A talaj kimerült, a közművek le vannak vágva. Készpénzben fizetek, és még ma lezárjuk az üzletet.
Valéria, aki egykor hárommillióról álmodott, sírt, de aláírta a papírokat. Viki sürgette, a szalonban lévő álomautót pedig csak három napig tartották fenn számukra.
A tulajdonjog bejegyzése után átutaltam Olivérnek a megbeszélt összeget és a jutalékot. A telek egy rokonok közötti ajándékozási szerződéssel visszakerült hozzám.
Most már az enyém volt. Jogilag, ténylegesen, abszolút. A helyreállítás alig tíz napig tartott. A csapatom újra beszerelte az ablakokat, a szivattyúkat, visszaültette a rózsákat.
A villa újra ragyogott. András, látva, hogyan bántam el az anyjával, rendkívül figyelmes lett, és még a kerítést is lefestette a saját kezével. A házavató bulira meghívtam az összes szomszédot. Zene, finom borok illata, fények a kertben – minden tökéletes volt.
Valéria, miután a környékbeli barátnőitől megtudta, hogy az „eladott telken” ismét ünnepelnek, egy óra múlva taxival érkezett. A kapuban állt, és a csillogó verandát bámulta. Az arca az elképedés grimaszába rándult.
– Mit jelentsen ez? – próbálta benyomni a kaput, de az egy új kóddal le volt zárva. – András! Marina! Azonnal nyissátok ki! Ez csalás! Bíróságra megyek!
Lassan a kerítéshez sétáltam, borospohárral a kezemben, kifogástalan fehér öltönyben.
– A bírósági per hosszú és drága mulatság, Valéria. Ráadásul a papírok teljesen rendben vannak. Megkapta a nyolcszázezret? Meg. A telek önként lett eladva? Önként. Hogy most ki lakik itt, az már nem tartozik önre. Ön mondta a múltkor: aki a gazda, az dönt.
Abban a pillanatban megjelent a kapuban az az új autó, amiről Viki álmodott. Viki kiszállt, de ahelyett, hogy az anyjához futott volna, egyenesen hozzám lépett.
– Köszi a tippet, Marina – mosolygott a sógornőm, meglengetve a kocsikulcsot. – Anyám a felét sem adta volna ide, elrejtette volna a malacperselyébe. Most nekem megvan az autóm, neked pedig a villád.
Valéria a kerítésbe kapaszkodva nézett hol a menyére, hol a saját lányára. Csak most jött rá, hogy Vikivel közösen számoltuk ki a „felszámolási értéket” és az árcsökkentési stratégiát. A lánya folyamatosan tájékoztatott az anyja adósságairól és lelkiállapotáról, így megkapva a részét a megtakarított milliókból.
– Viki… te? – suttogta Valéria, hangja elveszett a vidám zenében.
– Semmi személyes, anya – mondta Viki, miközben az előételes asztal felé indult. – Csak üzlet. Mindig is arra tanítottál minket, hogy legyünk hidegfejűek.
A volt tulajdonosra néztem. A szemében már nem volt ott az a rideg fém. Csak egy olyan ember üressége maradt, aki túlzottan túlbecsülte a saját fontosságát. Nem mondtam semmit. Visszafordultam a kertem felé, ahol a lámpások fényében csak az én rózsáim nyíltak. Csakis az enyéim.

