— Amikor beleegyeztem, hogy a húgod nálunk húzza meg magát a sulija végéig, az csak egy átmeneti megoldás volt. Márk, a diplomaosztó óta fél év telt el. Itt az ideje, hogy összecsomagoljon és a saját lábára álljon. Nem vagyok hajlandó tovább eltartani egy semmittevő potyautast.
Eszter hangja nyugodt volt, szinte szenvtelen, de volt benne valami éles. Ahogy a saját tányérját a mosogatóba tette, pont Vivien zsíros, szószos edényei mellé, a porcelán koccanása beszédesebb volt minden ordításnál. Márk összerezzent a zajra, és lassan felnézett az ételéből.
Napok óta próbált tudomást sem venni a köztük vibráló feszültségről, de ez a hang most áttörte a közöny falát, amit maga köré húzott.
— Már megint mi bajod van? — kérdezte kelletlenül, szemét alig véve le a tányérjáról. Hiányzott belőle minden empátia; inkább fáradt bosszúság volt benne, mintha egy lényegtelen apróság miatt zargatnák.
— „Mi bajod van?” — ismételte Eszter hitetlenkedve. A konyhapultnak dőlt, összefont karral, tekintete keményen villant. — Szerinted ez így rendben van? A diplomás húgod jóízűen megvacsorázott, a mosatlant meg otthagyta, mintha étteremben lenne, aztán elment szórakozni.

Én meg az előbb szedtem össze a fürdőből a vizes törölközőit, és töröltem fel a sminkfoltos vizet a padlóról. Most meg még mosogassak is utána, nehogy „őfelsége” koszos konyhát találjon reggel a kávéjához? Komolyan azt hiszed, hogy ez természetes?
Márk lenyelte a falatot, letette a villát, és nagyot sóhajtott. Gyűlölte az ilyen helyzeteket. Munka után nyugalomra vágyott, nem arra, hogy bíráskodjon két nő között.
— Ne kezdd elölről, Eszter. Vivien próbálkozik. Állást keres, próbálja kitalálni, merre tovább. Most nehéz neki, idő kell, amíg belerázódik a felnőtt létbe.
A mondatok gépiesen jöttek ki a száján; Eszter már jól ismerte őket. Szárazon felnevetett — minden derű nélkül. Olyan volt, mint aki ugyanazt a lemezt hallgatja újra meg újra, és már minden karcolást fejből ismer.
— Nekem is nehéz, Márk. Minden nap egy hostel és egy kozmetikai szalon furcsa keverékébe jövök haza. Én takarítok, főzök, mosok mindhármunkra, miközben a húgod a plázákban „keresi önmagát”. Nem keres munkát. Még csak nem is tetteti. Egyszerűen rajtunk élősködik, és kihasználja, hogy képtelen vagy határokat szabni.
— Ez túlzás! — csattant fel Márk sértetten. — A testvéremről beszélsz! Nem rakhatom ki az utcára!
— Én viszont megtehetem — felelte Eszter halkan. Nyugalma már fenyegető volt. Nem kiabált, nem hadonászott; úgy beszélt, mint aki végleges döntést közöl. — Kap egy hetet. Pontosan hét napja van, hogy találjon egy másik helyet az „önkereséséhez”.
Albérlet, szoba, barátnő, teljesen mindegy. Ha egy hét múlva is itt lakik, akkor én költözöm el. Már kinéztem egy lakást. Utána eldöntheted, melyikünket támogatod tovább. Engem vagy őt.
Az ultimátum másnapján nem hangos vita fogadta a reggelt, hanem súlyos, fojtogató csend. A levegő sűrű volt, mintha láthatatlan köd ülne a lakásra. Eszter a megszokott időben, hétkor kelt. Főzött kávét, megpirított két szelet kenyeret, és készített rántottát — de csak egy főre.
Amikor Márk gyűrötten és némán belépett a konyhába, a reggelije már készen várta. Leült, kerülni próbálta a felesége tekintetét. Abban bízott, hogy az éjszaka lecsillapította Eszter haragját, és az egész csak hirtelen indulat volt.
Az asztal azonban pedáns rendben állt, és szigorúan két főre volt megterítve. Ez a kimért pontosság világosabb üzenet volt minden szemrehányásnál.
Vivien ekkor még nem mutatkozott, a lakás csendje pedig előrevetítette, hogy a reggel nem marad sokáig ilyen mozdulatlan.

