Cassandra lélegzete elakadt, ahogy az állatorvosi rendelő neonfényében a monitorra nézett.
Egyetlen pillanat alatt minden kártyavárként omlott össze, amit eddig a kedvencéről, Reggie-ről hitt. Nem egy titokzatos betegség állt a háttérben, hanem valami sokkal sötétebb és ösztönösebb.
A jeges rémület végigfutott a gerincén. Hogy lehetett ennyire vak? Az éjszakák, amikor a hatalmas piton szorosan mellé simult az ágyban, és amit ő tiszta szeretetként értelmezett… most már csak baljós előjelnek tűnt.
Cassandra magányos volt, és társra vágyott, ezért engedte be a vadállatot a legszemélyesebb terébe. De Reggie megváltozott: hetek óta nem nyúlt az ételhez.
„Értem a kötődését” – törte meg a csendet Dr. Hanson –, „de ne feledje: ő egy ragadozó. A közelsége nem gyengédség.
A pitonok képesek hetekig koplalni, hogy helyet csináljanak egyetlen, hatalmas zsákmánynak. És minden jel arra utal, hogy ön az a zsákmány.”
Cassandra világa darabokra tört. Az éjszakai „bújások” nem a védelemről szóltak, hanem egy türelmes mérésről: a kígyó azt tesztelte, mikor lesz elég tág a gyomra, hogy elnyelje őt. A szíve még tiltakozott, de az ész már tudta: a túlélése a tét.