Egy nap a négyéves kislányommal buszoztunk. Bár nem volt nagy tömeg, az összes ülőhely foglalt volt. Néhány megállóval később felszállt egy idős hölgy, és tanácstalanul keresett magának helyet.
A lányom habozás nélkül felpattant, hogy átadja neki a sajátját. Büszke voltam rá, de amit ezután mondott, attól az egész busz dőlt a nevetéstől.
A kislányom korán kezdett beszélni, de néha még beletörik a nyelve a felnőttes kifejezésekbe. Amikor átadta a helyét, rámosolygott a nénire, és hangosan így szólt: – Tessék leülni a helyemre! Anyukám tanította, hogy mindig adjam át a helyemet azoknak, akik már félig halottak!
A hölgy lefagyott, a mosoly is lehervadt az arcáról. Gyorsan közbeléptem, és elmagyaráztam, hogy a lányom csak a szavakat keverte össze: az »idősekre« gondolt, nem a halottakra.
Végül az egész busz jót nevetett a félreértésen. A lányom ugyan nem értette a viccet, de boldog volt, hogy a gesztusa ekkora sikert aratott.