Csendes, meleg délután volt, az a fajta, amikor a levegő szinte suttogja: „lassíts, és élvezd a pillanatot.” Valahol vidéken álltam, a teherautónak dőlve, miközben a szél játékosan belesimult a hajamba. Úgy döntöttem, megörökítem ezt a nyugalmas pillanatot egy gyors fotóval, hogy elküldhessem a férjemnek. A táj festői volt: a teherautó mögött a fák szinte keretként ölelték körbe a jelenetet.
Úgy gondoltam, értékelni fogja ezt a kis betekintést a napomba. Elküldtem a képet, szinte gondolkodás nélkül. De a válasz szinte azonnal megérkezett — és váratlanul ért:
„Ki az ott a tükörképben?”
Összeráncoltam a homlokom. „Milyen tükörkép?” – írtam vissza, miközben egy furcsa, nyugtalan érzés markolta meg a mellkasomat.

„A hátsó ablakban. Mintha lenne ott valaki.”
Gyorsabban kezdett verni a szívem. Megnyitottam újra a fotót, és ráközelítettem a hátsó ablakra. Először nem láttam semmit különöset — talán csak fények, árnyékok, vagy a fák tükröződése. De ahogy jobban megnéztem… megdermedtem.
Valóban ott volt egy alak. Homályosan, de kétségtelenül emberi körvonalakkal. Egy férfi sziluettje, fején kalap, amely eltakarta az arcát. Ahogy a szemem végigpásztázta a részleteket, hideg futott végig a gerincemen. A kalap… pontosan olyan volt, mint amit a volt barátom viselt.
Lázas gondolatok kavarogtak a fejemben. Egyedül voltam, amikor a képet készítettem. Biztosan. Senkit sem láttam a közelben. A mező teljesen üres volt. És mégis… az a tükröződés ott volt. Remegő ujjakkal írtam vissza: „Biztos csak a fény vagy egy fa árnyéka. Tényleg nem volt itt senki.”
De a férjem válasza határozott volt: „Az nem fa. Úgy néz ki, mint ő.”
Leforrázva bámultam a kijelzőt. Nem kellett kimondania a nevét. Pontosan tudtam, kire gondol. Az exemre. A férfira, akiről azt hittem, már régen eltűnt az életemből…

